... a MAKÁM bécsi koncertje ... |
|
| Utolsó frissítés A kommentárokat és a megjegyzéseket küldje Vasáros András-nak, az oldal szerzőjének és szerkesztőjének. |
|
Az egász úgy kezdődött, hogy fogalmam sem volt ki az, mi az a Makám. Kicsit kínos, nem? Pont egy ilyen - pestiesen szólva - fogalmatlan akar kritikát írni a koncertjüktől. De azért akkor is megpróbálkozom megbirkózni ezzel a feladattal. Nos a dolog valójában úgy kezdődött, hogy...
2003. szeptember végen kedves bécsi kollegám, Simig György megkért arra, nézzem már meg az Interneten, hol is játszik egy barátja, Krulik Zoltán az együttesével. Jelenleg ő és a többi Makámos Hannoverben vannak, onnan jönnek Ausztriába és hogy még komplikáltabb legyen az eset, egy bolgár szervezi a bécsi koncertjüket, talán ezért is kell az én segítségem. Még nagyot is nevettünk ezen.
Az Internet és a Google ezrével köpte ki a Krulik és Makám találatokat, de azért elég gyorsan ki lehetett szűrni a bécsi koncert helyét és idejét. Miközben böngésztem a találatok között, feltűnt, hogy az együttes a stájeri fővárosból érkezik Bécsbe, ahol a grazi Jazz-napokon lépnek fel. Ez már erőteljesen felkeltette személyes érdeklődésemet Krulik Zoltán és csapata, valamint Lovász Irén iránt. Elkezdtem komolyabban vizsgálódni és egyre jobban elmélyedtem a makámi világban – legalábbis abban, amit mások írtak róluk. Eljutottam a Hungaroton Classic-tól a Fonó Records-ig. Olvasva a művészek által használt hangszerekről és a CD-k és koncertek kritikáit, megérett bennem az elhatározás, látnom kell őket. Simig György volt olyan szíves és megszervezte nekem és feleségemnek a koncertbelépőket, melyek bécsi viszonylatban viszonylag olcsók is voltak (17 EUR). Most már csak meg kellett találni az általam kiderített koncerthelységet.
A környezet
2003. október 2.-án, egy rövid kavarás után meg is találtam az SfabrikG (helyesebben Sarg Fabrik) helyiségeit - egy kellemes lakó- és kultúr-környezetbe szervezték a koncertet. A pódium a pincehelyiségben található - a bejárat mellett egy kellemes kis bár húzódott meg, ahol a tisztelt nagyérdemű csillapítani tudta nem csak zenei szomjúságát. Az est jó húsz perces késéssel kezdődött, amit én személyesen a bolgár menedzsment rovására írtam, de ezt a kis kellemetlenséget bőven ellensúlyozták az ülésteremben a falak mellett elhelyezett asztalkák. Aki akarta, megfogta a fröccsét, sörét és borát, bement a terembe, leült és az asztalok mellett, mint egy kávéházban, folytathatta a tréfákat a balkáni szervezésről.
Ahogy elkezdődött a koncert, mindaz, amit én addig zavarónak és kellemetlennek éreztem (ha tényleg volt is ilyen), úgy tűnt el, mintha soha sem történt volna meg. A dob, a kaval, az akusztikus gitár, a szaxofon, a nagybőgő, a Roland-billentyűzet és a gyönyörű női hang az első hangjegytől az utolsóig képes volt egyszerűen elvarázsolni engem és az egész közönséget. Sok mindent vártam ettől az estétől, de azt, amit ott kaptam, biztos nem.
Az első benyomás
Majdnem az összes magyar nyelvű kritika valahogy úgy kezd Krulik Zoltán és társairól írni, hogy „A Makám együttes 1984-ben alakult azzal a céllal, hogy létrehozzon egy sajátos zenélési formát, egy különleges összetételű hangzásvilágot, valamint megkísérelje felmutatni különböző népek zenei kultúrájában vagy ellentétes zenei műfajokban a közöset, az összetartozót. Az önmagát hangszeres kamarazenét játszó csoportnak aposztrofáló csapat muzsikáját...” Hát a kamarazenéről nekem más elképzeléseim voltak..., legalábbis eddig. Még akkor is, ha csak aposztrofálni aposztrofálják magukat kamarazenének. A hangzásvilágukról pedig csak az jut az eszembe, hogy másnap, még a koncert hatása alatt állva, megpróbáltam németül egy osztrák ismerősömnek elmesélni milyen jó zenét hallottam előző nap. Nem sikerült! Nem is igazán sikerülhetett, pedig próbálkoztam hasonlatokkal, zenei kategóriákkal és közös személyes élményekkel is. Szegény csak azt értette meg, hogy én egy általam korábban még nem ismert, magyar együttes zenei hatása alá kerültem, és hogy eddig, amikor én ennyire feldobódtam valamitől, azt megismerve ő még nem csalódott abban amit hallott utána. Legalább tettem valamit a nem verbális kulturális kommunikációért...
Az énekesnő
De komolyra fordítva a szót, ami ott, azon az estén elhangzott, az messze túllépett az ethno, jazz, world, folk, crossover és egyéb skatulya-fogalmakon. Ez több is volt annál, meg kevesebb is. Lovász Irén hangja egyszerűen és gyönyörűen csengett. Egyszerűen azért, mert szerintem így kell egy női nép-dal-énekes-hangnak szólnia és így kell ezeket a dalokat énekelni, anélkül, hogy kommerszé és megemészthetetlenné váljon a népzene. Gyönyörűen, mert ilyen puhán, selymesen és annál szebben, ahogy ezt akkor este Bécsben Lovász Irén tette, nem lehet ilyen dalokat előadni. Bevezetőjében a SfabrikG főnöke és egyben konferancié Sebestyén Mártához hasonlította Lovász Irént, elnézést, de ez így egy baromság. Kis túlzással olyan ez, mintha Kenny G-t és Jan Garbareket hasonlítanánk össze azon az alapon, hogy mindketten szaxofonon játszanak. Lovász Irén mást, máshogy, másképp, és tényleg félelmetesen másmódon énekel, ami nem is igazán csoda, ha megismerkedünk a Fonó Records által írottakkal: „Lovász Irén az egyik legismertebb magyar népdalénekes világszerte. Nemcsak énekes, hanem tudományos kutató is, a néprajztudomány kandidátusa (PhD) akadémiai fokozattal rendelkezik 1986-1995-ig szemiotikát és kulturális antropológiát oktatott a pécsi egyetemen, ahol 1995-ben védte meg kandidátusi disszertációját. (A szakrális kommunikáció. Népi imádságok pragmatikai, antropológiai megközelítése.)" Talán az akadémiai tudás és gyakorlat együttes hatása? Igen, lehet. De mindenek előtt tehetsége, ráérzése és az érzelmi világa különbözteti meg a többi jó és rossz, de inkább kommersz jelenségtől.
A Makám
Az együttesről és zenéjéről a legnehezebb írni. Az újvilágban mondta egy zenekritikus valamikor: ”a zenéről írni olyan, mint az építészetről táncolni”. Van benne valami, de nem lehetetlen. Ha az egész este hangjait egybe veszem, nem valótlan az előbbi állítás. De az ember már csak ilyen, ha látott, hallott valamit, ami megfogta és az nem ereszti el, hát megpróbálja mindenáron társainak ezt az élményét továbbadni. Nos a Makámot és a zenéjét hallani és látni kell! Különben csak olyan közhelyek maradnak meg, mint „a RealWorld-i hagyományok legjobb magyar képviselői”, a „magyar ethno-jazz különlegessége”, az „elvont-jazz-be távolodó vagy közeledő közép európai népzene némi ázsiai touch-csal” vagy a „legjobb balkáni nem balkán jazz-band”. Persze igazuk van... Ebben a kirohanásomban egy közös szó van, a jazz – pedig dallamviláguk vagy nagyon távol áll tőle vagy nagyon közel van hozzá. Azonban ami a lemezeiket ill. CD-iket illeti, biztos hogy „file under Jazz”-el nem szabadna címkézni. Ez úgy igaz ahogy nem igaz az előbbi mondatom. Mondom, táncolom az Eiffel-tornyot...
Sokáig morfondíroztam a tarkómat vakarva az együttes nevén. A tagok neveinek rövidítését eleve kizártam, hiszen rövid internetes tallózásom során egyértelművé vált, hogy a 2-3 alaptag mellett igen magas a fluktuáció a csapatban. Hosszas kutatás után eszembe jutott egy régi Iránból menekült kolleganőm Paricheher Tajmehrabi, akivel hosszas beszélgetéseket folytattunk az arab zenei világról. Innen jutott valahogy az eszembe az arab „maqam” kifejezés, amelyet Pari használt a zene szerkezetéről és az improvizációról az arab-perzsa ill. török zenekultúrával kapcsolatban. Utánanéztem ennek a kifejezésnek és kiderült, hogy a 7-13 sz.-ig virágzó és alapvetően dallamokon alapvó arab zene legnagyobb teljesítménye a „maqam”-tan volt. A maqamatok[1] olyan dallamminták, amelyek a zenei rögtönzés kiindulópontjai. Itt meg is állok, hiszen ennél találóbban nem is lehetne Krulikék piramisait, minareteit és Taj Mahaljait eltáncolni.
Valaha megesküdtem arra, hogy soha többé nem írok zenekritikát. Egyszer sikerült vérig sértenem egy zseniális gitáros barátomat. Akkor, a hatodik korsó „tête-à-tête sör” után, azt vallotta nekem, hogy még azt is jobban viselte volna el, ha a szakma nagyjaihoz hasonlítom. Akkoriban még fiatal voltam és azt képzeltem be, hogy ha egy, a siker útján első lépéseit tévő művészt, egy nagyon sikeres konkurrensével hasonlítom össze, abból nem sok jó jön ki. Mondom, fiatal voltam még...
A zenészek
Mein Gott! Hogyan mondjam el azt, amit hallani és látni kell? De tanulva a tapasztaltakból inkább a rövid egyéni hasonlatosságokat próbálok inkább keresni:
|
Krulik Zoltán (aki egy akusztikus gitáron játszott az este alá): igazi Richelieu-ként igazgatta az előadást. Bólintott ha jó volt, balra húzta vállát és fejét, ha nem tetsző, vagy a nem begyakorolt hangokat vélt hallani. Jobbra dőlt, ha maga is élvezte azt a hangzást, amit a nagyérdemű élvezhetett. Ha nem tudtam volna, hogy ő az ominózus „written by”, egy egyszerű kísérő zenésznek néztem volna. Előadása inkább John McLaughlin-éra emlékeztetett, aki közismerten tényleg mindent és jobban is el tud játszani ha kell, de ellentétben sok szólista társával kísérni is nagyon jól tud.
|
Kovács Zoltán (aki csendesen a ritmus felét adta): Nem véletlen, hogy a világon Mingus után talán három ember van, aki egy nagybőgőt is tud az egyéb basszus szerkezetek mellett kezelni. Ezek mind kőkemény individualisták - Clarke, Levin és Pege... - az ötödik talán Balázs lesz később. Ő nem szólózott (ott ahol nem volt szabad), hanem csak a zene ritmusát kísérte igen egyéni módon, ahogy már említettem, csendben de jól halhatóan és nagyon kellemesen. Mellesleg ha kellett, a ritmusszekciót is kisegítette.
|
|
Mizsei Zoltán (aki szintetizátoron adta mindazt elő, amit nem lehet egy koncertkörútra elvinni és még énekelt is): „doromb”-ja volt a legfélelmetesebb. Igen, ezt is lehet így előadni. De egyéb otthon felejtett vagy muszájból otthon hagyott szerszámokat is nagyon hitelesen szintetizált. Hangjával pedig nagyon jól egészítette ki Lovász Irént és Thurnay Balázst.
|
Orzcy Géza (aki az ütőhangszerek teljes és a ritmus „szekció” másik fele volt): hihetetlenül nehéz és hálátlan feladatot kapott: egy koncerten csak egy dobon és udun azt előadni, amihez a stúdióban ill. otthon hangszerként külön-külön minden megvan, de Hannoverbe, Grazba vagy Bécsbe nem lehet fizikailag elvinni. Hogy ezt a feladatot hogyan oldotta meg, arról elég legyen annyi, hogy ha nem láttam volna a „csak” két ütőhangszert, meggyőződésem lett volna hogy 5-6 különböző ritmus szerszámot váltogat és helyenként kettőn is játszik egyszerre.
|
|
Thurnay Balázs (aki kavallal, uduval és énekkel áldotta meg az estét): amikor Thurnay Balázs fújt, ütött vagy énekelt mindenki odafigyelt rá. Ez nemcsak jellegzetes magasságának és ahhoz illő hangszerének, a „hosszú furulyá”-nak, a kavalnak - ha jól emlékszem, a felül nyitott hétlyukú, kisterces alapskálájú peremfurulyának - volt köszönhető, hanem annak, hogy sustorgó hangjához a burdont is hozzádünnyögte, suttogta, beszélte. Az uduval pedig legalább olyan jól bánt, mintha az Manu Katché kezében lett volna.
|
Szokolay Dongó Balázs (aki a szopránszaxofon, furulya és duda fúvósmestere volt): a másik, de nem második „szólista” szerepét válallta. Kezében szinte önálló életre kelt a szaxofon. Néha úgy éreztem, hogy nem is igazán ő játszik a hangszerén, hanem néha az vezeti őt. Játéka során végig a levegőben lógott annak a veszélye, hogy a szaxofon – melyen természeténél fogva nagyon nehéz halkan és jól játszani – elnyomja a többi hangszert. Ez azonban csak veszély maradt a koncert végéig. A duda-játéka pedig csaknem egy másik világba repítette a közönséget.
|
És újra a Makámról
Amikor először lépett az előtérbe a Thurnay és Szokolay Dongó páros és megértettem mire készülnek, megdermedtem. Csak annyi tudta rémült tudatalattimat elhagyni, hogy „na ez most valami nagyon vad dolog lesz...”. Hát az „ez most valami nagyon”-ig stimmelt is a megérzésem, de ami ott valóban elhangzott, az minden képzeletem felülmúlta. A kavallal és szaxofonnal egyszerre vagy egymás után szólóztak, majd egy kicsit feleselgettek is egymásnak és hogy ne legyen unalmas az egész kísérgették is egymást. És mindezt egyszerre... Behunytam a szemem úgy élveztem ezt az ellentmondással teli, de mégis harmonikus szintézisét a üvöltve-sikoltozó könyörgő kijelentő szopránszaxofonnak és a csipogó lágyan-hömpölygő süvöltő suttogó kavalnak. Szinte a „kisgyerektől elvett kedvenc játék”-szerű morcossággal vettem tudomásul, amikor az együttes vagy Lovász Irén újra az előtérbe lépett és a fiúk vissza rendezkedtek az ensemblébe. A hatalmas taps alatt a lelki szemeim előtt megjelent egy vízió: talán ilyesvalami lehetne egy Ian Anderson és Jan Garbarek közös koncerten is... De kár, hogy fel kell ébrednem! De Thurnay Balázs nemcsak fúvósként duózott; a közös dob/udu illetve udu/udu „szólócskák” Orczy Gézával is feltétlenül említésre méltóak és az est (a nagy pocsolyán túli nyelven szólva) „highlight”-jaihoz tartoztak. Igazán nem állt szándékomban bárkit is túlságosan kiemelni az együttesből, hiszen mindaz amit az előbbiekben leírtam a női hang, a gitár, a bőgő és a Roland nélkül fele olyan jó se lett volna.
Azért van kritizálni való is
Sajnos nem csak szépet kell hogy mondjak az elhangzottakról; a koncerten természetesen voltak javítandó jelenségek is.
Talán Krulik Zoltán akusztikus gitárját egy picivel jobban ki kellett volna hangosítani, játékát csak nagyon komoly koncentrálás árán hallhatta az, aki kézmozdultakból következtetni tud a lejátszott dallamra.
Talán Kovács Zoltán is elbírt volna egy 1-2 perces „szólót”. Ha volt is ilyen, akkor az nem ott volt ahol kellett és talán ezért is sikkadt el számomra.
Talán Mizsei Zoltán levehetné ezt az „engem akkor sem érdekel” maszkot magáról ha élőben játszik. Egy kissé túlságosan (elnézést a kifejezésért) fapofával játszotta végig az estet. Ennél azért sokkal jobb volt az, ami kezét és ajkát elhagyta. Kár hogy lent úgy tűnt, mintha nem érdekelte volna az egész.
Nem talán, hanem biztos hogy a pódium túlságosan kicsi volt, vagy nem volt optimálisan berendezve. Lovász Irén a szó legszorosabb értelmében a sarokban ücsörögve tudta csak az instrumentális számokat végiggubbasztani. Amikor pedig Thurnay Balázs és Orczy Géza együtt ütötte, símogatta és csiklandozta dobjaikat, lévén Lovász Irénnek énekelnie is kellett még a szám alatt és így nem mehetett gubbasztani – vagy az egyik előadót takarta el vagy másikat.
Talán az énekesnő kéréseit, hogy élesebb világítás legyen, merthogy látni szeretné hallgatóit előbb kellett volna megbeszélni a technikussal - a szubjektív közönség szerint legalább 20 perc volt rá a kezdés előtt. Talán úgy is lehetett volna, hogy a taps közben a technikus egyszerűen felcsavarja a nézőtér összes lámpáját, majd újra lecsavarja, hogy nagyérdemű is lásson valamit.
Nem talán, hanem az is biztos, hogy Bécsben először koncertet adva, legalább valami marketing-szerűség is kellett volna a koncert előtt a „menedzsment” részéről. Már az is elég lett volna, ha a bécsi Kurier hétvégei mellékletében, ahol 3-4 oldalt szentelnek a város következő heti kulturális műsorainak, megjelenik a Makám és Lovász Irén neve, akkor már hétfő délután nem lehetett volna jegyet kapni az előadásra. Így meg „csak” negyed házat tudtak elvarázsolni a művészek, pedig táblást érdemeltek volna. Aki viszont tudott erről az estről és nem jött el, az csak saját lustaságát okolhatja, hogy egy ilyen nagy élménnyel kevesebb...
Epilógus
Krulik Zoltán és csapata egy új, számomra eddig csak érintőlegesen ismert zenei világ felé nyitotta ki szememet illetve fülemet. Sokad magammal együtt egy nagy élménnyel gazdagabban távoztam a koncertről. Felhasználva az alkalmat a magam és a többi néző nevében is: KÖSZÖNJÜK az estét és a MINŐSÉGI ZENÉT! Így tovább és nagyon remélem, hogy az ilyen magas színvonalú zene előbb vagy utóbb felül kerekedik napjaink elbutuló, számítógépen generált, kommersz, Lagzi-Jimmys, rágógumi és Top-10 zeneszerűségén... Szívből kívánom ezt nekik és megígérem, hogy én magam, ahol tudom, verbálisan is terjeszteni fogom élményemet. A CD-iket pedig már elkezdtem keresni...
Jegyzet:
[1] Maqam – Az arab zene olyan alaphangzása, amely egy alaphangból kiindulva bizonyos szakaszok egymás követését tartalmazza. A maqamatok az arab zene hanghordozását jelölik meg, de egyben az általuk megtestesített lelki állapotot is kifejezik. (Egy tudós német zenei lexikonból) [vissza a szöveghez]
| Makám: Közelítések / Approaches Hungaroton 1987 LP SLPX-18146 |
Makám és Kolinda Munich Records 1992 Holland CD |
Makám és Kolinda: On the way / Úton Munich Records 1994 Holland CD |
Makám és Kolinda: Szélcsend után Hungaroton Classic 1994 CD |
| Makám: Divertimento Fonó Records 1994 CD Fonó 001 |
Makám: Café Babel Fonó Records 1997 CD FA-029-2 |
Makám: a Part Fonó Records 1998 CD FA-052-2 |
Makám: Közelítések Hungaroton Classic 1998 CD HCD-18241 |
| Makám feat. Lovász Irén & Bognár Szilvia: SkanZen Fonó Records 1999 CD |
Makám feat. Lovász Irén: 9 Colinda Fonó Records 2001 CD |
Makám feat. Lovász Irén: Szinbád Fonó Records 2002 CD |
Makám Ánzix FolkEurópa 2003 CD |
vissza az oldal elejére vissza a főoldalra
Letöltés: Windows Media File (1,73 Mb / 2'20")
Makám együttes